2017. április 28., péntek

3. Rész - Úticél: Róma, Olaszország


A részhez ajánlott dal: Start of Time

- Még mindig nem hiszem el, hogy kifogtuk ezt a masinát! - Aria ámuldozva állt a hajó csarnokának közepén. A pénz egyike volt a nevelőcsaládom vagyonából származó előnyöknek. Bár soha nem igazán dicsekedtem vele, és általában fapados járatokat választottam, olyan kevés óceánjáró közlekedik Argentína és Európa között, hogy Aria csak pár lehetőséget talált. Na és persze az is közrejátszott, hogy nem volt ez egy vacak kis csónak. Sőt, itt bóklászva többször elgondolkodtam rajta, hová is kerültünk.
- Azt hittem, ezek csak a filmekben léteznek. - szólalt meg hirtelen a kórház megbízása által velünk utazó nővér, Candelaria. Valójában semmi személyes problémám nem volt Cande-vel, de mikor Dr. Fisher közölte, hogy nem utazhatok kíséret nélkül, kedvem lett volna fejjel a falnak rohanni. Először azt hittem, a nyakunkba sóznak valami tapasztalt alkalmazottat, akit legalább a hegymászások, és egyéb megerőltető elfoglaltságok alatt távol tarthatok magamtól, ehelyett azonban Cande utazott velünk. Persze érthető volt, hiszen talán ő az egyetlen nővér, akinek nincsenek szoros kötelezettségei a kórházban, fiatalkora ellenére mégis képes elbánni egy rohangáló halálraítélttel.
Miután megkerestük a kabinjainkat, és elfogyasztottuk a vacsorát, úgy döntöttünk, körbejárjuk a hajót. Mivel Candelaria közölte, hogy fáradt, és nem jön velünk, Aria-val ketten indultunk el.
- És, hátrahagytál valakit Spanyolországban? - kérdeztem hirtelen. Mielőtt elindultunk, megfogadtam magamnak, hogy nem fogom a madridi múltjáról faggatni őt, ahogy azonban a fedélzeten sétáltunk, muszáj voltam rákérdezni. Hirtelen úgy éreztem, tudnom kell, hogyan kezdett új életet.
- Biztos vagy benne, hogy ezt meg kell beszélnünk? - hirtelen elkomorodott, és lesütötte a szemét. Ha biztos lennék benne, hogy ő ugyanaz az Aria, aki régen volt, most meg tudnám mondani, hogy hiányzik-e neki Spanyolország. De jelenleg fogalmam sem volt, hogy ismerem-e őt egyáltalán...
Válaszolni akartam, de végül csak megrántottam a vállam.
- Tudod mit? Igenis kíváncsi vagyok. - fordultam felé újra, ezzel elállva az útját.
- Daniel... - beszívta a friss tengeri levegőt, és a szemembe nézett. - Figyelj, az én életem sem állhatott meg azon a ponton, hogy felszállt a géped...
- Az én gépem? - újra csak rám tört a vágy, hogy a szemére vessem a múlt sérelmeit, de ennek semmi értelmét nem láttam. - Ne haragudj, hülye kérdés volt.
- Igen, az volt. - bólintott Aria is. Pár percig csak álltunk ott, és hagytuk, hogy a szél továbbfújja a közénk telepedő kínos hangulatot. A következő pillanatban azonban a hajó hirtelen távolodni kezdett a parttól. Először nehézkesen mozgott, aztán a siklása egyre könnyedebbé vált. Elhagyta Buenos Aires partjait, és végül a kórház körvonalai is elmosódtak. Újra magam mögött hagyhattam mindent, és ezentúl már csak rajtam állt, hogyan tovább...

A hajó monoton ringása meg kellett volna hogy nyugtasson. Legalábbis eddig mindig így volt. Mikor régen a tengeren utaztam, a hullámok pár perc alatt álomba ringattak. Azonban már lassan két órája történt, hogy elvonultam a fülkémbe, hogy kipihenhessem magam, és még most sem sikerült elaludnom. 
Igazából az én kérésem volt, hogy repülő helyett hajóval jussunk Európába, mert valamiért azt hittem, ez majd megnyugtatja a szervezetemet. Ehelyett azonban a fejem egyre jobban hasogatott, és hányinger kerülgetett. Először sétálni akartam egyet a folyosón, de ezt az ötletet rögtön elvetettem, mikor rájöttem, hogy abban a pillanatban, ahogy kilépek a fülkéből, megjelenik a mellettem lévő kabinbok egyikéből Aria, vagy ami rosszabb, Cande. Valójában a kórteremben töltött napjaim alatt kifejezetten élveztem is a vörös hajú lány társaságát, de jelenleg szabályos időközönként adagolta belém a különféle gyógyszereket, így érthető volt, hogy nagy ívből kerültem őt. Azzal az elhatározással indultam el Argentínából, hogy ezt az egy évet úgy élem le, mintha ugyanaz az ember lennék, mint egy, vagy két éve. Ehhez pedig nem fértek hozzá a fájdalomcsillapítók és más gyógyszerek.
Őszintén szólva egyre inkább zavart a hajóút. Egyre inkább zavart, hogy fogalmam sem volt, hová megyünk. Aria közölte, hogy mielőtt nekikezdünk a megbeszélt állomások meglátogatásának, muszáj lesz valamit elhoznunk Európából. Elsősorban arra tippeltem volna, hogy Spanyolországban hagyott valamit, és vissza kell mennünk érte. Persze a dolognak semmi értelme nem volt, mégis hagytam, hogy elsőként arra utazzunk, amerre ő szeretné.
Most azonban, a kemény matracon forgolódva kezdtem egyre inkább megbánni, hogy engedtem neki. Végül mikor már egyre émelyítőbbé vált a hajó zúgása, egyedüli megoldásként azt láttam, ha sétálok egyet. Olyan halkan nyitottam ki az ajtót, ahogy csak tudtam, és amíg el nem hagytam a folyosót, szinte még levegőt sem mertem venni. Csak a kivilágított fedélzetre érve könnyebbültem meg, hogy egyik utastársamat sem vertem fel. Legalábbis pár pillanatig tényleg nyugodt voltam.
A fedélzet szinte kihaltnak volt mondható, rajtam kívül csak páran vetemedtek ilyen késői sétára. Igazából akkor kezdtem komolyan elhinni, hogy megbolondultam, mikor az egyik padon ülve megláttam a Titanic-ból jól ismert vörös hajkoronát.
- Mi a franc...? - suttogtam magam elé, mire a lány hátrafordult, bennem pedig egy pillanat alatt tudatosult, hogy nem a katasztrófafilm szereplői elevenedtek meg előttem, csak épp Candelaria sem tudott aludni. De akkor már késő volt, mert ő is észrevett engem.
- Daniel? - nézett felém hunyorogva, mire előreléptem, és leültem mellé a padra. - Azt hittem, a gyógyszer megteszi a...
- Ugye nincsen nálad? - komoran pillantottam a lányra, mire ő is felsóhajtott, és természetesebb hangnemre váltott.
- Mi a baj?
- Szétmegy a fejem... - motyogtam és tekintetemet a csillagos égre emeltem. Itt kint tisztán érezhető volt a hideg óceáni levegő, amit annyira szerettem.
- Nem értem, azt hittem, csakis miattad szállunk hajóra.
- Tudom... - Cande értetlen arckifejezését látva bólintottam. - Nem tudom mi van velem, most valahogy tényleg más lett minden.
- Egy hónapig traktálták a szervezetedet gyógyszerek ezreivel. Meg kell szoknia, hogy most csökken a segítség mértéke. - Cande úgy beszélt hozzám, mintha semmi különös nem lenne az állapotomban. Sőt, úgy beszélt, mintha az egész teljesen természetes lenne. Talán ő volt az egyetlen, aki úgy bánt velem, mintha én is emberszámba mennék. Mindenki, akivel csak találkoztam, valamilyen módon eszembe juttatta, hogy hamarosan talán vége lesz az életemnek. És mivel én minden erőmmel azon voltam, hogy eltereljem erről a gondolataimat, lassan egyre nehezebben viseltem az emberek társaságát. De Cande más volt. Nem akarta cipelni a bőröndjeimet, ha megbotlottam, nem akarta rögtön kihívni a mentőket, és nem próbált görcsösen megnevettetni, hogy az utolsó emlékeim szépek legyenek róla. És ahogy ott ültünk azon a padon, rájöttem, hogy valójában nem is bánom, hogy eljött velünk.
- Mi a baj? - miután mindketten hosszas hallgatásba burkolóztunk, Cande törte meg a csendet.
- Én csak... - már épp azon kezdtem volna gondolkodni, mit is mondjak a lánynak, hogy ne kezdjen el fölöslegesen aggódni, aztán hirtelen előtört belőlem az igazság. - Most újra elindulunk. Tudom, hogy ez még nem az "igazi" utazás, de nekem már most szétrobban a fejem, és legszívesebben a padlón fetrengve szenvednék. Én igazából aggódom, hogy mi lesz, ha ez nem múlik el? Ha új emlékeket szerzek ugyan, de ezek mindegyike tele lesz... fejfájással... - fáradtan felnevettem, majd az arcomat a tenyerembe temettem. Utólag megbántam hogy ilyen gyorsan kifakadtam. Ugyan nem mondtam ki, és magamnak sem mertem volna bevallani, de a hangomból tisztán kivehető volt, hogy félek.
- Figyelj Daniel... - a kezét a vállamra fektette, és nagy levegőt vett. - Én elmondtam, hogy mit gondolok az állapotodról, de az nem szentírás, nővér vagyok, nem jós. Lehet, hogy a fájdalom nem múlik majd el egyáltalán...
- Ez most lelkesítésnek indult? - felnevettem, mire Cande is ugyanígy tett.
- Arra akartam kilyukadni, hogy még a tengerbe vetheted magad, és úszhatsz egészen Argentínáig, vissza a kórházba. - az előttünk hullámzó sötétkék, szinte fekete víztömegre pillantva a helyzet tényleg nem tűnt annyira vészesnek. Végül is feküdhetnék a kórházi ágyon is, az ablakon át fürkészve a sötét égboltot, ehelyett itt vagyok, az Atlanti-óceánon hajózva.
Bólintottam, és egy pillanatra még úgy is éreztem, hogy a fájdalom kissé alábbhagy.
- És veled mi a helyzet? - kérdeztem hirtelen. - Úgy értem, arra a részre gondolok, hogy itt ejtőzöl a fedélzeten ilyen későn, nem pedig arra, hogy többszáz kilométerre az otthonodtól, úton vagy egy lánnyal, aki valamilyen októl fogva jelenleg úgy hiszi, hogy még a világot is megválthatja, és egy haldokló szerencsétlennel. Bár igazából az egészet megmagyarázhatnád...
- Nem hiszem, hogy Buenos Aires-t az otthonomnak mondhatnám. - megrántotta a vállát, és ő is a távolba meredt.
- Ezt hogy érted?
- Van munkám, van lakásom, vannak barátaim, de semmi különös... Mármint, a kislányok általában hercegnők akarnak lenni, néhányan esetleg első női elnökként szeretnének kitűnni... én csak.. nyomot akartam hagyni magam után. És ebben eddig nem igazán haladok jól. Kellett egy új kezdet... érted? - rám emelte a tekintetét, én pedig bólintottam.
- Igen, azt hiszem sejtem... - mosolyodtam el. Még sokáig ültünk azon a padon. Egyikünk sem szólt semmit, csak bámultuk a tengert. Végül én álltam fel először.
- Azt hiszem, megpróbálkozom az alvással újra. - Cande biccentett, én pedig elindultam a folyosó irányába. Mikor azonban elértem a bejáratot, visszafordultam, és odakiáltottam Cande-nek:
- Nem tudod, hová megy a hajó? - miután Aria hosszas unszolásra sem adott választ, az egyetlen személy, akinek feltehettem ezt a kérdést, a padon üldögélő lány volt.
- Olaszországba. Róma felé, azt hiszem. - a szavai hallatán egy pillanatra úgy éreztem, a szívem kihagy egy ütemet. Mert abban a pillanatban már tudtam, mit akar Aria Európában.  Tudtam, hogy mi az, ami nélkül nem kezdhetjük el az utazást. Hogy ki az, aki nélkül nem indulhatunk el. És a válasz egyáltalán nem tetszett...

6 megjegyzés:

  1. Ez nagyon hiperszuper rész lett. Nagyon kíváncsi vagyok Daniel életére. Siess Panna.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon köszönöm, örülök, hogy tetszett :)

      Törlés
  2. Megint lenyűgöztél!
    Újra és újra annyira megérintenek az írásaid, hogy az valami hihetetlen <3
    Imádtam ezt is elmondhatatlanul!
    Nagyon siess

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm Klau!:)
      Örülök hogy tetszett, és igyekszem sietni!:D

      Törlés
  3. Megint Hatalmasat alkottál Panna. Az írásaid valahogy mindig meg érintenek. Remélem hamarosan újabb részel, élménnyel és érzelmekkel gazdagodhatunk.
    Köszönöm, hogy írsz, és olvashatom, köszönöm szépen Panna 😘

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm!:D
      Engem a kommenteid hatnak meg újra és újra.. :D
      Köszönöm, hogy olvasol, hogy kommentelsz, hogy mindig számíthatok a véleményedre!:D

      Törlés

Szablon by
InginiaXoXo