Daniel Saramego
Volt már valaha olyan álmod, amit mindennél jobban meg akartál valósítani? Amiért keményen harcoltál, és érezhetted is a siker édes ízét? De épp hogy csak elhúzták az orrod előtt a mézes madzagot, mert amint megrészegített a boldogság, mikor nem figyeltél oda, máris elillant? És már többé soha nem élhetted át, soha nem érezhetted a heves dobogást, ami egy álom beteljesülését jelentette...
Én harcoltam. Keményen küzdöttem az álmomért, hogy világutazó, kalandor lehessek. Engedélyeket szereztem, utánajártam mindennek, oltásokat szereztem a vírusok ellen, és sikerült. Sikerült felszállnom azzal a hőlégballonnal, ami az égig repült velem. Világot akartam látni. Felfedezni. Mindenem megvolt. Eljutottam az Eiffel toronyhoz, áthajóztam a Szuezi csatornán, egész Amerikát körbeutaztam. Az álmomnak éltem. Az őserdők, vagy sivatagok sem maradtak érintetlenek számomra. És talán pont ez volt a baj. Pontosan én sem tudom, mikor, vagy hol történt, de egy ritka, trópusi bogár mérge került a szervezetembe. A méreg rendkívüli idegi leépülést vonz maga után. Magyarázhatnám, hogy ez hogy gátolja meg a kémiai idegingerület-átvitelt a központi idegrendszerben, de szerintem egyszerűbb, ha annyit mondok, haldoklom. Az orvosok egy évet jósoltak, de abban a pillanatban, hogy ágyhoz kötöztek, én már halott voltam. Egy hónapja töltöm a mindennapjaimat a kórházban, hogy kísérletezzenek rajtam, és valamilyen gyógymódot találjanak, de az eddigi ismeretek szerint a betegség gyógyíthatatlan. Szép lassan építi le a szervezetem. Egy idő múlva a kezem is használhatatlanná válik majd, aztán a méreg megfoszt a járás képességétől is, majd szép lassan véglegesen leépülök. Eddig fizikailag teljesen jól vagyok, egyik tünet sem lépett fel, az orvosok szerint a sok utazás, az, hogy annyi helyen jártam, annyi éghajlati és földrajzi körülményhez alkalmazkodtam már, megerősítette az immunrendszerem, és a vírus csak szép lassan tudja kifejteni a hatásait. Ha nem vállaltam volna a kezeléseket annak reményében, hogy túlélem mindezt, még mindig szabad ember lehetnék. A baj nem is a testi, sokkal inkább a szellemi állapotommal van. Az, hogy soha nem érinthetem már a fák lombját, nem élhetem át a repülés szabadságát, vagy a száguldással járó adrenalint, halott emberré tesz engem. Egy kalandor ágyhoz kötözve semmit nem ér. A legjobb, amit tehetek, hogy bámulok ki az üres ablakon. Próbálok nem a halálra gondolni, de ez szinte lehetetlen. Nap, mint nap az jár a fejemben, vajon mi lehet utána. Egy másik személyként feltámadunk? Talán madár leszek. Egy szabad madár. Vagy a mennyben örök életünk lesz a szeretteink mellett? Vagy semmi, de semmi nincs utána, mert vége lesz mindennek. Minél többet gondoltam erre, az arcom annál beesettebb lett, a kedélyállapotom annyival romlott, és ha instrukció nincs a gyógyulásra, a szervezetemnek sincs annyi kedve harcolni a méreg ellen. Nem is volt több életkedvem, teljesen feladtam, beletörődtem a sorsomba. Legalábbis azt hittem, míg egy napon be nem toppant valaki, aki teljesen megváltoztatott bennem mindent...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése